Mielőtt belevágnánk, el kell mondanom Sterczel Ármin történetét. Ismerik a nevet, ugye? Aki nem, annak nem hiszek. Ármin illusztris tagja a „Minden Campus Fesztiválon Részt Vettem, sőt már a Vekeri-tó Feszteken is Feszt ott voltam” klubnak. A fiatalember egyedül él, egyetemistaként tevékenykedik a hétköznapokban, s igencsak megsínylette a tavaly tavaszi karanténidőszakot.

Gondolják el, egész nap egyedül ült az albérletében, s miközben a nagyvilágból özönlő, meglehetősen kétségbeejtő híreket böngészte, hallgatta, nézte, egyre jobban begubózott. Szüleivel beszélt néha, miközben persze féltette is őket, s aztán nem bírta tovább, indított egy saját műsort az egyik legnépszerűbb videómegosztó csatornán.

 

 

Sterczel Ármin egycsapásra ismert arccá lépett elő, egy hónap alatt többezer feliratkozóval, akik a kezdeti öröme után egyre kellemetlenebbé váltak számára. Lassan már a mellékhelyiségbe sem mehetett ki anélkül, hogy valaki kíváncsi ne legyen arra, mit és hogyan csinált ott. Ha hetente egyszer lement a boltba, a maszk mögött tízből kilencen felismerték és szelfizni akartak vele. Természetesen szigorúan betartva a másfél méteres távolságot. Árminnak két hónap után elege lett az egészből, megnövesztette szakállát, haját arcába fésülte és nagyobb, jobban takaró maszkot is vásárolt, nehogy rájöjjenek, ki ő.

 

Az első hullám elvonultával reménykedni kezdett, hogy hamarosan már a Campus Fesztiválon tombolhat. Van, akinek az év vége és az év eleje a bulik bulija, Ármin éveinek fő, kiemelkedő eseménye mindig ez a nyár közepi fesztivál volt. Ez volt életének sava-borsa, ez adott neki erőt, hogy felülemelkedjen a hétköznapok apró-cseprő bosszúságain, hogy tűrje balsorsa (?) minden nyűgét, s nyilait. Ennek fényében érthető, hogy amikor megtudta, nem lesz fesztivál, hirtelen támadt ötlettől vezérelve elbujdosott, na jó, ez lehet, hogy túlzás, mindenesetre elköltözött szülei zalaszügyi hétvégi házába. Alaposan bevásárolt, vett két zsák krumplit, hagymát, olajat és csak hetente, nagypiac alkalmából mozdult ki, némi tojás, vaj, túró vételezése céljából.

 

Magányában két társa akadt, Marci a macska és húsz éve a falon lógó gitárja. Ráért, elkezdett hát dalokat írni, egész nap, időnként még éjszaka is alkotott, hátát a hűvös falnak vetve, bort kortyolgatva, miközben Marci vidáman dorombolva pocolt mellette. Ármin rájött, hogy egész jó számokat hozott össze. Egészen pontosan Pendereczki bácsi – aki a hatvanas években a Morc Porcogó nevű helyi beatzenekar dobosa volt – hallotta meg egy nap a ház előtt elhaladtában az odabent félénken pengető srác egyik dalát. Megállt, hallgatta egy darabig, majd bekopogott és – megtartva a másfél méteres távolságot – jelképesen megölelte a fiút és közölte, ezzel egyszer még nagyon sokra viheti.

 

Árminba szinte beleégtek az idős úr szavai, mi tagadás, jót is tettek sérült egójának, magányban elfáradt lelkének. Nyár lévén, tekintettel a visszahúzódó járványra egyre többször merészkedett ki a házból és megismerkedett egy csapat, ideiglenesen Zalaszügyön állomásozó pesti egyetemistával. Kiderült, hogy ők is zenélnek, elkezdték hát kibontani, hangszerelni a frissen született Sterczel dalokat és összehoztak egy folkos, countrys zenekart. Eljött az ősz, közben engedélyezték az ötszáz nézőszám alatti koncerteket, aminek Ármin örült is meg nem is. Azért nem, mert a számára némi gyógyírt jelentő Campus Eleven programsorozat is elhalasztásra került. Azért viszont igen, mert így szervezhetett Zalaszügyön egy debütáló koncertet újdonsült zenekarának. A tomboló siker joggal részegítette meg az ifjú zenészeket. Nem csak Pendereczki bácsi ugrált az első sorban, Angus Youngként kacsázva és léggitározva mogyorófa botján, hanem a falu apraja-nagyja éltette a rövid műsort kétszer is megismétlő dalnokokat.

 

Mire jött az őszi második hullám, Ármin és társai stúdióba vonultak, hogy rögzítsék életük lemezét. A tíz dalt felvonultató „Gitár, napló, tapló” című album januárban jelent meg a legmenőbb zenemegosztó platformokon. Sokan felkapták fejüket a csilingelő gitárokkal spékelt, mégis valami baljós hangulatot is árasztó számok hallatán. Ármin és társai streameltek egy házi koncertet, biztos, ami biztos, hiszen a második hullám után még magasabbra csapó harmadik miatt esélyük sem volt arra, hogy személyesen találkozzanak újdonsült rajongóikkal. Közösségi oldaluk majd szétrobbant a kommentektől, hirtelen mindenki rájuk volt kíváncsi és ők boldogan fürödtek volna a sikerben, ha… Sterczel Árminon néhány reményteli hónap után újra kezdtek kiütközni a fásultság és levertség jelei. A végső szög az volt a banda koporsójában, amikor közölte zenésztársaival, hogy semmi szüksége rájuk, ő az új Bob Dylan, s ezután szétverte amúgy is ütött-kopott gitárját a dobos felszerelésén.

 

Amikor magához tért a kórházban, nem sok mindenre emlékezett, de ami még fájóbb, pár hét elteltével már rá se emlékezett a nemrég még oly lelkes rajongótábor. Új idolok, bálványok után fordultak, Sterczel Ármin pedig maradt az, aki egy éve is volt: átlagos, bár alapjában véve szorgalmas egyetemista.

 

Szinte önkívületben töltötte az idei tavaszt. Rossz kedve volt a rossz időtől, utálta, hogy még az utcán is maszkot kell hordani, de az első adandó alkalommal beoltatta magát. Járványügyi berkekben járatos ismerősétől hallotta, hogy feltehetőleg ehhez kötik majd egyes rendezvények látogatását és nem akart semmit a véletlenre bízni.

 

 

Szavakkal leírhatatlan az öröm, amikor hallotta a hírt, miszerint idén nem kell nélkülöznie kedvenc fesztiválját. Azonnal összejövetelt szervezett kedvenc szórakozóhelye teraszán és boldog bulizással töltött egy hetet. Magához térve aztán böngészni kezdte a programot, tervezgetni kezdte, kiket és mikor hallgat és néz meg az idei Campus Fesztiválon.

 

Most értünk el cikkünk érdemi részéhez, amikor kivesézhetjük alaposan, kik is lesznek itt az idén. Hopp… Sajnos nem igazán maradt már erre helyünk, de sebaj! Aki alaposan, minden részletre kiterjedően figyelemmel követi a fesztivál online felületeit, már biztosan kívülről fújja a fellépők névsorát. Hadd biggyesszem ide Sterczel Ármin lelkesítő felhívásának egy részletét a végén: „Fesztiválkedvelő Polgártársaim! Szívünk örömmel teli, szájunk a fülünkig ér, vidáman rikoltozva vágunk neki minden napnak, hisz tudjuk, újra eljött a mi időnk! Ne habozzatok! Gyertek ti is, szedelőzködjetek és irány a Campus Fesztivál, mutassuk meg a világnak, hogy kell kulturáltan bulizni! Hajrá!”

 

Mit is mondhatnánk ezután? Hajrá!

 

Bendzsarik Zsolt