Mesélj magadról! Hogy lettél lelkész?
Először is fontos, hogy egyszerre tekintek magamra egyetemi lelkészként, férjként és kétgyermekes apaként is.
Református lelkész családból származom, de eredetileg nem szerettem volna ezzel foglalkozni. Volt bennem egyfajta lázadás, hogy csak azért sem fogom azt csinálni, amit a szüleim. Mindig is nagyon fontos volt a megélt hit az életünkben, de még így sem tudtam elképzelni azt, hogy lelkész legyek. Aztán megtalált Isten, és ez a lázadás valahogy elmúlt. Kinőttem. Informatikus könyvtáros-kommunikáció szakon kezdtem az egyetemet (akkor még főiskola volt) itt Debrecenben. Elsőéves voltam, amikor jött egy késztetés, hogy inkább tanuljak olyasmit, ami igazán érdekel. Ez a teológia volt. Párhuzamosan azért befejeztem azt, amit már elkezdtem, mert hasznosnak találtam. Amikor jelentkeztem a hittudományira, ott javasolták, hogy ne csak teológia, hanem teológia-lelkész szakra menjek, hiszen ott több lehetőségem lesz később elhelyezkedni. Ezt meg is fogadtam és utólag visszagondolva is jó döntést hoztam. Rengeteg impulzus ért, amelyek megerősítettek abban, hogy ez lesz az én utam. Szóval ott jött az isteni sugallat, amellyel már ki is mertem jelenteni magamnak, hogy lelkész leszek. Ez a gondolat az egyetemi évek végére erősödött meg. A tanulmányaim vége felé közeledve kimentünk a feleségemmel (akkor még nem voltunk házasok) egy évre Németországba önkéntesként dolgozni. Jó volt a levegőváltozás, de ott még inkább kirajzolódott az, hogy nekem van egy utam és azt itthon kell járnom. Szóval ez egy folyamat volt.

Említetted, hogy rád talált Isten. Ez egy konkrét pillanat volt vagy egy folyamat?
Is-is. Több konkrét esemény volt, ami egy folyamatot alkotott. Például hallgattam egy prédikációt, és olyan volt, mintha egy az egyben rólam szólt volna. Pont azokra a kérdésekre adott választ, amelyek akkor foglalkoztattak. Olvasmányokon keresztül is sok ilyen élményem volt. Nemcsak a Bibliából származtak ezek, hanem versekből is. A katolikus Pilinszky János publicisztikáiról írtam az egyik szakdolgozatomat, és az ő írásain keresztül is többször megszólított Isten.

Érdekes ez, mert a katolicizmusnak van egy nagyon erős misztikus hatása, amely nagyon intenzíven tudja érni az embert. A református felekezet egy részről nyakas, másrészről, pedig megengedőbb a katolikushoz képest. Te hogy éled meg ezt az egy konkrét felekezethez való tartozást?
Összességében keresztyénnek aposztrofálom magam, amelyen belül református vagyok, amin belül lelkész. Szóval így szűkül a kör. Elkötelezett vagyok a felekezetemhez, sosem gondoltam váltani. A kereszténységet úgy képzelem el, mint egy nagycsaládot. Ezek a felekezetek olyanok, mint a testvérek, akik között vannak harcok, viták, nézeteltérések, de ugyanakkor tudják, hogy összetartoznak. Tanbeli viták simán beleférnek, mert a lényeg, a „közös szülő”. Mindegyiknek az a feladata, hogy úgymond „Isten országát” építsük. Ez egy állapot, ami nem a megszokott társadalmi berendezkedésekre épül, hanem egy alternatívára, amelyen belül az embernek az a célja, hogy meghaladja önmagát. Magyarul ne legyen egoista.
Ilyen szempontból, az a feladata a felekezeteknek, hogy erre közösen tekintsenek. A többi részletkérdés. Persze ezzel nem mindenki van így.
Nagyon fontos megtérésélményem kapcsolódik ehhez. Egy felekezetközi rendezvényen* voltunk Franciaországban, Taizében, ahol egyébként zömmel katolikusok voltak. A vezetőiket szerzetesként is lehet értelmezni, mert reverendájuk van, nem alapítanak családot és így tovább, szóval elég durva életformát választottak, de egyáltalán nem zárkóznak el a társadalomtól. Sőt, járják a világot, oda mennek, ahol szükség van rájuk. Nemzetközi ifjúsági zarándoklatokat szerveznek nyaranta és rengeteg fiatal vesz részt ezeken. Fesztivál jellegűek ezek. Mindig beszélnek Jézus Krisztus jelenlétéről ilyen vagy olyan vonatkozásban, de én ott éreztem át nagyon erősen azt, hogy ezt tényleg meg lehet tapasztalni. Nehéz megfogalmazni, de az volt az érdekes, hogy ezt nem egy református közegben éltem meg, hanem egy felekezetközi rendezvényen, közösségben. Ez annyira meghatározó volt, hogy az ő szimbólumukat, egy kis galamb-keresztet, magamra is tetováltattam. Persze református lelkészként az a dolgom, hogy a református értékrendet képviseljem. Ilyen szempontból ez valóban nyakas dolog. Vannak olyan nézeteink, amelyeket a Bibliára hivatkozva fogadunk el igaznak. Hiába jön egy divatos elmélet vagy világnézet, nem megyek abba az irányba. Amíg ezek a hullámok az emberekkel együtt változnak, az általunk képviselt dolgok általános, örök igazságokról szólnak, amelyek mellett ki kell tartanunk. Ami engem zavar, ha valaki reformátusként a formai dolgokhoz túlságosan is ragaszkodik, mintha azon múlna az üdvössége. Például az, hogy csak régi (részben középkori dallamú) énekeket énekeljünk. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ilyen dolgokban nem vagyok vaskalapos. Szerintem haladni kell a korral, mert különben lényegét veszíti az egész ügy. Az egyik fő feladat az, hogy fel kell kelteni, és fenn kell tartani az emberek érdeklődését azon a nyelven, abban a stílusban, ahogy az nekik érdekes lesz.
Nálunk, a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezetben ezt meg lehet csinálni, mert van annyi szabadságunk. De vannak olyan városi gyülekezetek is, ahol ilyen szempontból kemény a vezetőség. Velük nehezebb megértetni, hogy egy-egy változtatás szükségszerű. A kólásüveg formája is százszor megváltozott, a funkciója mégis ugyanaz, ami eddig. Itt is az a lényeg, hogy a tartalom eljusson az emberekhez.

Ez a változásokra való nyitottságod segített ahhoz, hogy egyetemi lelkész legyél?
Itt lehet másként csinálni, újítani azon, amin érdemes. Például a prédikációk nyelvezetén. A lelkész munkatársaimmal is egy véleményen vagyunk abban, hogy muszáj személyesebbé tenni az istentiszteleteket. Ne egy klasszikus ünnepség jellegű legyen, hanem inkább olyan, mint egy beszélgetés. Ez a közeg pedig vevő rá. Egyetemistaként ifjúsági bibliaköröket tartottam középiskolásoknak.  Már ott éreztem, hogy a fiatalok között nem görcsölök. Köztük valahogy magától értetődő minden. Mivel én jól éreztem magam köztük, ők is felszabadultabbak. Nagyon színes a munkakörünk itt az egyetemen. Dráma vagy zenés estek, felolvasások, imakörök, kirándulások, táborok szervezése, jegyes oktatás, szóval annyi minden van, hogy sosem monoton. Semmi sem ugyanolyan, és ez vonz. Mozgok egész nap, de ha le kell ülni elmélyülni egy kicsit valamiben, azt is élvezem. Nem abból indult ki, hogy felsorolták az előnyeit ennek a területnek, hanem belül éreztem, hogy nekem ezzel a korosztállyal van dolgom. Közöttük kell szolgálnom. 

Szolgálat és hivatás. Van számodra különbség a kettő között?
Nincs. Úgy fogom fel, hogy nem ész érvek alapján választottam. Legyünk őszinték, a lelkészi hivatás nem egy megbecsült státusz manapság. Kapsz hideget, meleget. De főleg hideget. Különösen a Facebookon, ahol a papokat, lelkészeket gyakran szétoltják. Nyilván az egyháztörténetet látva, nem alaptalan, de az egyházat mi, húsvér emberek alkotjuk, és ez még nem a mennyország. Még ennek ellenére is, érzelmi alapon döntöttem emellett, mert annyira vonzott, hogy nem állhattam ellen. Isten ügyét szolgálom, nem az emberekét, viszont az embertársaim között végzem.

Akkor végül is úgy tudod magad megvalósítani, hogy nem a magad megvalósítása a cél.
Igen, tulajdonképpen ez nem önmegvalósítás, hanem önmegvalósulás. Úgy találom meg önmagam, hogy közben lemondok dolgokról, amelyekről azt gondoltam, hogy én vagyok. A nehézségeket is könnyebb átvészelni ezzel.

Vannak mélypontok?
Vannak. Most, a pandémia miatt, az egyetemi gyülekezet offline közösségépítése szünetel. Most ez elég nehéz, és nem motiváló. De az a jó, hogy ez egy hosszú távú misszió. Erősít, hogy mindig lesz mit csinálni.

Az egyetem minden szaka brutálisan nehéz. Nagyon megterhelő tud lenni és bizonyára van olyan, aki a gyülekezetben találta meg a vigasztalást. Lehet, hogy ha ti nem vagytok, ő már rég a süllyesztőben lenne.
Vannak ilyen emberek, igen. Sőt vannak, akik nem is az egyetem miatt zuhannak meg, hanem mondjuk, otthonról hoznak sérüléseket. Azzal, hogy itt megtapasztalják azt, amit közvetíteni szeretnénk, hogy Isten is és mi is elfogadjuk, és szeretjük őket, változnak. Van, hogy valaki belép az ajtón és messziről látszik, hogy szegény össze van esve. Visszahúzódó, nem nagyon beszélget senkivel, aztán pár félév múlva kiáll zenélni a többiek elé.
De van olyan is, hogy jön egy vagány, jó kiállású, harsány valaki, és pár alkalom után kicsit visszavesz a stílusából, és érdekelni kezdi a másik is.
Sok sztori van, számomra az egyik legizgalmasabb, ha valaki itt találja meg a párját. Eskettem is ilyen párokat. Picit ez a „sikertörténet” része (nevet).
Az egyetem egy nagy tömeg, ahol pillanatok alatt elvész az egyén. Ezért fontos, hogy élő kapcsolata legyen a gyülekezeti tagokkal, meg Istennel is. A közösségben pedig könnyebben megtalálja magát. Szerintem mindig is szükség lesz közösségekre. Akár ilyen felekezeti, mint a miénk vagy bármilyen másra. Ebből hiány van. Nincs klubélet. Nincsenek átlátható közösségek, csak tömegrendezvények, Anno első évesként megcsináltam azt, hogy óra előtt, egy nagy előadóteremben felírtam a táblára, hogy itt és ekkor összejövetel lesz. Jöjjön, aki akar. Aztán összejöttünk egy csomóan.  

Nehéz lehet ez, mert amikor az emberek meghallják, hogy Isten, összerezzennek. Valami tiltó szándékú, sematizáló intézmény jut róla az eszükbe. Ha ilyen szélsőséges a megítélés, lehet radikálisan szembe menni vele?
Ez kulcskérdés. Nem csak annyi dolgunk, hogy azokat, akik már kapcsolódtak valamilyen szinten az Istenhez, őket megtartva tevékenykedjünk, hanem azokat is megszólítsuk, akik életének nem része a keresztyén hit. Ehhez muszáj feszegetni a határokat. Én abban látom a lehetőséget, hogy azokból az életre vonatkozó kérdésekből, tapasztalatokból indulunk ki, amelyekhez könnyebb kapcsolódni. Egy egyetemistának van már valamiféle egzisztenciája magára nézve, de a jövőképe még nem feltétlenül tiszta. Mi abban tudunk segíteni, hogy megtalálja azokat a képességeit, amelyekkel könnyebb lesz lavíroznia az életben egy vagy több diplomával a kezében. Valahogy felkészíteni őt lelkileg, érzelmileg meg mentálisan is arra, hogy hogyan kell egymás között élni. Ehhez beszélgetni kell és felvázolni a lehetőségeket arra vonatkozóan, hogy miben tudna segíteni neki a hitélet. Először lehet, hogy megijeszti az Isten neve. De ennek sok oka lehet. Lehet, hogy rossz tapasztalata van a vallással. Lehet, hogy otthon csak szitokszóként hallotta. Ezeket személyes beszélgetéseken keresztül lehet feloldani és tisztázni. Fontos, hogy ilyenkor megismerjem az egyént, hogy miről mit gondol és az alapján meghozni a közös nevezőt. Az Isten szeretete univerzális szükséglete az embernek. Csak nem így nevezik. Az embernek űr van a szívében. Érzi, hogy vágyik valamire, de már sok esetben a neve is blokkolja annak, Aki betölthetné. Ha sikerülne lerombolni a sztereotípiákból álló falakat, akkor úton lenne a boldogulás felé. Én szeretek olyanokkal beszélgetni komoly dolgokról, akik nem járnak gyülekezetbe. Az újabb egyetemi gyülekezeti közösségeink alapításakor interjúztam, és amikor elmondtam, hogy lelkész vagyok, az alanyok többnyire bezártak előttem. A szájukra ütöttek, ha káromkodtak meg ilyenek. Pedig előttem pont nem kellett volna visszafogniuk magukat. Amikor nem árultam el, hogy lelkész vagyok, sokkal őszintébb és nyitottabb volt a beszélgetés.

A korszellem sajátja, hogy a prioritás az egyén szabadsága és az egyén kiteljesítése, anyagi mértékekkel mérhető szinten. Magyarul a siker hajszolása, minden áron. Ma a siker az isten. Szerintem mindennek van helye a világban, kérdés az, hogy hogyan aránylanak egymáshoz, és min van a fókusz.
Amire vágyik az ember, azt isteníti. Gyakorlatilag istent gyárt. Ez alapján ő is hívő, ő is követő, ő is vallásos, csak más értelemben. A Biblia alapján az anyagi dolgok hamis istenek. Az ember tudattalanul is áldoz ezeknek pénzt, energiát, időt, az életét azért, hogy egy mesterséges vágyálmot elérjen. Ezáltal ő kerül az oltárra és önmagát áldozza fel. Ezzel együtt, egy önmagában értékes és jó dolog is válhat bálvánnyá. Például ilyen a család, ami magasabb érvényű, mint pusztán az anyagi siker. Lehet ilyen a sport vagy a művészet is. Ha egy sikeres ember, sportoló, művész vagy bárki hívő, és az első helyen a hite van, akkor a lelke és az élete egyensúlyban van. Nem megy el szélsőségekbe még a népszerűséggel és a sztársággal járó körülmények ellenére sem. Pedig az hajlamos az embert kiüresíteni. Ha azonban van egy megtartó erő az életében, akkor a helyén tudja kezelni azokat, melyek az életében a legfontosabbak

Mások keresztjét cipelni lélekölő is lehet. Mikor jön el a pont, amikor kénytelen vagy letenni annak érdekében, hogy ne roppanj össze?
Fel kell ismernem, hogy meddig tart a hatásköröm. Van egy olyan alapvető hozzáállásom, hogy a munkát Isten végzi, én csak eszköz vagyok. Ha elértem a határaimat, akkor ki kell lépnem. Ahogy telnek az évek, ez egyre könnyebben megy. Korábban nagyon magával tudott vinni egy-egy súlyos élethelyzet, ami eléggé lehúzott. Ha együtt érző típus vagy, nehéz függetleníteni magad. De ha nem, akkor egy imán kívül nem igazán járulsz hozzá lelkileg a másik vigasztalásához. Van úgy, hogy nekem „csak” annyi a dolgom, hogy egyáltalán végighallgassam a másikat.

Sokan egyenlőségjelet húznak a lelki vezetők és Jézus Krisztus között. Makulátlanságot és tökéletességet várnak el tőlük.
Sajnos. A hitem felszabadít arra, hogy ha el is bukok, akkor képes legyek bocsánatot kérni, és ezt ne szégyelljem mások előtt. Márpedig erről szól a keresztény hit. Akkor is elbuksz, ha azt hiszed, mindent jól csinálsz. Sőt, ha azt gondolod, hogy te mindent jól csinálsz, elbuktál.

Milyen az istenképed?
Titokzatos, türelmes és úgy szeret, ahogy ember nem. Számomra egy élő, valóságos személy, aki ugye nem látható, de érzékelhető. Akkor is utat mutat, amikor nem figyelek. Régen más volt. Akkor egy törvényadót, egy tiltó istent láttam benne, és az nem is kellett.

Mit gondolsz a gyerekek hitoktatásáról?
A hittan elnevezés nekem sosem tetszett. A hitet nem lehet tanítani. Azt csak élni lehet. Fel lehet vázolni egy bibliai istenképet, lehet imádságokat tanítani, irodalmi és történelmi ismereteket átadni, de ha nincs személyes találkozás, az nem válik élővé. Ugyanakkor kell, hogy lássák a vallásgyakorlást, hiszen az egy kapcsolódási pont lehet majd később. Általában a szülők elvárják, hogy a sok év templomba járás után a gyerek ott marad abban a közegben. Ezt nem lehet elvárni. A gyerekek vagy a kamaszok pont ilyenkor szokták megutálni az egészet. Szóval irányt kell mutatni ebben, de nem szabad erőltetni. A gyerekeket terelgetni kell.

Mit gondolsz a református liturgiákról?
Ami az erőssége, az a gyengesége is. A szimbólumok lecsökkenésével szegényebb lett, és ez a puritánság elvesz több kapcsolódási lehetőséget. Nemcsak a gondolkodásunkkal tapasztaljuk meg az isteni jelenlétet, hanem különböző ingerekkel is. Ezért nem mindegy például az, hogy milyen a hangulat egy templomtérben. Ha kicsit elmélyülős a téma, akkor maradhat az elcsendesedés, de ha ünnep van, azt jó volna mozgalmasabbá tenni és valóban ünnepelni. Felőlem még tánc is lehetne. Egy felekezet sem tehetné meg, hogy beszűkül, és csak egyfajta beállítottságú réteget szólít meg. Mindenki másképp érzi közel magához Istent. Az istentiszteleteknek lehetőséget kellene nyitni arra, hogy ezt az emberek megtapasztalják. Itt, az egyetemen ezt próbáljuk megadni.

Mik a tervek?
Alapvető cél az, hogy akik hozzánk járnak, vigyenek magukkal valamit, épüljenek hitben. Fontos nekem, hogy amit itt csinálunk, azt az elköszönő gyülekezeti tagok tovább és tovább tudják adni az újaknak. Mondjuk öt év viszonylatában, szeretnénk egy új, angol nyelvű (nemzetközi) közösséget alapítani itt az egyetemen. Tíz év távlatban pedig városi szinten szeretnék új gyülekezetet alapítani, kimondottan fiatal felnőtteket megcélozva.

*taizéi közösség, 1949-: nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség. Alapítója, az evangélikus Roger Schutz, elsődleges célja a felekezetek közötti megbékélés.

Kővári Piros