Kétségtelen, hogy a fejlődésnek rengeteg
pozitív hatása van, de vajon észrevesszük-e és ha észre is vesszük, kellő figyelmet fordítunk-e
a technológia negatív hatásaira és képesek vagyunk-e okulni belőle.  
Jean M. Twenge az iGeneráció című könyvében hoz példának egy olyan teenager
lányt, aki többet kommunikál az osztálytársaival telefonon, mint személyesen. Athena a nyári
szünet nagy részében egyedül volt a szobájában a telefonjával, ahol bevallása szerint
szívesebben tölti az időt azzal, hogy Netfliex-ezik, minthogy a családjával lenne. „Nem volt
választásunk, nem ismerhettük az iPadek és iPhone-ok nélküli életet. Szerintem jobban
szeretjük a telefonjainkat, mint az igazi embereket.” állítja Athena. 

Jaron Lainer, egy amerikai informatikus, akit a virtuális valóság alapítójaként tartanak
számon, igencsak aggasztó véleménnyel van a jelenségről. Jaron egy nemrég megjelent
könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy valami egészen új dolog történik a világban.
Gyakorlatilag csak pár éve kezdődött el az, hogy az emberek rendre az okostelefonjukkal
járkálnak mindenhova, ami szerinte közel sem veszélytelen. Az okostelefonok algoritmusok
segítségével képesek befolyásolni a viselkedésünket, ezáltal szépen lassan megfosztják a
használóját a szabadságától. Ezek az algoritmusok vizsgálják, hogy a készülék használója,
hogyan viselkedik, mire hogyan reagál, annak érdekében, hogy relevánsabb reklámokkal
tudjanak előrukkolni. A szerző szerint: „Ez a láthatatlan technológia lassacskán hipnotizál
minket, számunkra ismeretlen célok érdekében”. 

Elgondolkodtató lehet továbbá az is, hogy a mai modern világban egyre inkább
képesek vagyunk kielégíteni a fizikai, illetve lelki igényeinket, anélkül, hogy elhagynánk a
szobánkat, vagy emberekkel kellene találkozni.

Ha éppen unatkozunk, akkor ma már nem
szorulunk arra, hogy egymást szórakoztassuk, hanem a TikTok erre azonnali megoldást tud
nyújtani a fotelünkben is. Ha esetleg magányosan érezzük magunkat, és egy barátunkkal
szeretnénk beszélgetni, ezt a Facebookon azonnal megtehetjük, anélkül, hogy be kellene
ülnünk egy kávézóba. Ha a versengő énünket szeretnénk kiélni, ezt meg tudjuk tenni egy
videójátékon keresztül, méghozzá egy olyan virtuális világban, ami sokszor izgalmasabb
ingerekkel kecsegtet, mint a való élet. Ha például egy receptre vagyunk kíváncsiak, nem kell
átmennünk, és megkérdeznünk a szomszéd nénit, mivel egy-két kattintás után már hozzá is
jutottunk, de még mindig nem kellet elhagynunk a házat, és valódi emberekkel találkoznunk.

Ez persze akkor is igaz, ha valamilyen más információra vagyunk kíváncsiak. A Google
segítségével anélkül választ kaphatunk a kérdéseinkre, hogy fel kellene kelnünk az ágyból.

Persze még folytathatnánk a sort, de ha az olvasó eltöpreng rajta valószínűleg számos más
példa is eszébe fog jutni. Természetesen az ember mindig választhatja a másik utat, viszont
sokszor könnyebb a kényelmesebb megoldás mellett dönteni, pláne akkor, ha az még
praktikusabb is. Érdemes eljátszanunk azzal a gondolattal, hogy mennyi mindent változtatna
az életünkön, ha nem létezne a világon okostelefon vagy internet. Tartalmasabb életet élnénk-
e, mélyebbek lennének-e az emberi kapcsolataink, a technológia minden előnye ellenére
összességégében boldogabbak lennénk-e vagy sem?  

A jövő tragikus ábrázolásáról már számos alkotás született, ilyen például a WALL-E
is. A rajzfilmben, ugyan a föld élhetetlensége miatt kényszerült az emberiség arra, hogy egy
anyahajón lakjon az űrben, ahol semmilyen erőfeszítést nem kell tennie, hiszen robotok
dolgoznak az ember helyett és elégítik ki végletekig a szükségleteiket, de ez disztópia, amit
láthatunk, az a tudományos-fantasztikus író, Kim Stanley Robinson szerint korán sem irreális
kép a jövőről.

Az emberek önműködő elektromos székekben közlekednek, és gyakorlatilag
úgy viselkednek, mint a csecsemők, akik nem tudnak mozogni, etetni kell őket és jóval több

ételt kapnak, mint amennyire szükségük van.

A WALL-E ugyan csak egy rajzfilm, és pont
ezért az ember méltán nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget, de figyelemreméltó az,
hogy már a közel száz évvel ezelőtt íródott Szép Új Világ című könyvben, Aldous Huxley
meglepően hasonló képet fest a jövőre nézve.

Huxley egy olyan társadalomról ír, amely
látszólag szabadnak tűnik, de valójában egy mentális börtön, ahonnan az emberek nem is
akarnak kimenni, mivel élvezik a véget nem érő fogyasztást és szórakozást. Huxley úgy vélte,
hogy rendkívül veszélyes az, ha meg vagyunk fosztva az erőfeszítésektől és az ember fizikális
és lelki igénye betöltődik anélkül, hogy bármit tenne érte. 

Miért veszélyes a magány? 
 
Az ember társas lény. Ebben az egyszerű igazságban viszont óriási mélység rejlik, és rengeteg
társadalmi probléma vezethető vissza arra, hogy a mai ember magányos, és nincsenek kapcsolatai.
Életünk során már biztosan mi is megtapasztaltuk, hogy milyen feltöltően hatnak ránk az őszinte
emberi kapcsolatok, és talán azt is, hogy milyen értelmetlennek tűnik az élet akkor, ha ebben hiányt
élünk meg. Vivek Murthy, az Egyesül Államok tiszti főorvosa úgy látja, hogy a világon járványként
végigsöprő válságok, mint például a drogfüggőség, az alkoholfüggőség vagy a szorongás problémái
valójában arra vezethetők vissza, hogy az embereknek nincsenek normális emberi kapcsolataik.  

Egy 2021-ben lefolytatott kutatásban a Társadalomtudományi Kutatóközpont azt vizsgálta,
hogy Magyarországon az emberek mennyire érzik magukat magányosnak. Kiderült, hogy a 30 év
alattiak csaknem a felét, azaz 46%-át érinti ez a probléma. A felmérés szerint a fiatalabbakat sokkal
jobban sújtja az egyedüllét, mint az öregebbeket. Az 50 és 65 év közöttieknél minden 14. ember, a 30
év alattiaknál minden 7. ember számolt be arról, hogy küzd a magánnyal. 

A világ egyik leghosszabb ideig tartó felnőttkori kutatása (a Harvard Study of Adult
Development) közel 80 évig tarott, és azt támasztotta alá, hogy az emberi kapcsolataink, és azoknak a
minősége rendkívüli módon befolyásolják a testi egészségünket. Azok a résztvevők, akik 50 éves
korukban nagyon elégedettek voltak az emberi kapcsolataikkal, 80 éves korukra ők voltak a
legegészségesebbek.   

Elgondolkodtató továbbá az is, hogy legtöbbször a szélsőségesen deviáns viselkedések
általában nem olyan emberekhez köthetők, akik egészséges társas kapcsolattal rendelkeznek, hanem
azokhoz, akik szociálisan teljes elszigeteltségben élnek. A múltban elkövetett különböző
terrorcselekmények elkövetőire nagyon sokszor az újságírók a „A magányos ember” vagy a „A
magányos farkas” jelzőt aggadták a címlapokon.

Vincze Ákos