A klímaváltozás miatti aszályok, a beépítések, lecsapolások, vízelvezetések következtében e madárcsoport tagjai nehéz helyzetben vannak Magyarországon. Szikes tavakon, leeresztett halastavakon, de akár belvízfoltokon is megfigyelhetjük a partimadarakat. Erre pedig a legjobb időszak az ősz, ugyanis több ezer madár vonul át hazánkon, és keresi fel táplálkozás céljából a fent említett élőhelyeket. Fészkelőként csak kevés fajt említhetünk, többségük az északi tundrán, tajgán, mocsarakban és tengerpartokon költ.

A partimadarak a madarászok többégének kedvenc csoportja. Ez nem véletlen, hiszen megjelenésük rendkívül változatos. Általában kevésbé zavart természetes élőhelyekhez kötődnek, meghatározásuk pedig néha igazi kihívás. A fiatalkori, a téli és a nászruha közötti átmenetek, vedlési szakaszok során a felismerésük szakértelmet, sok gyakorlást igényel. A fent említett okok miatt a köztudatban kevésbé ismertek.

Többségük bizalmas, közel engedi magához az embert. Főleg azok a fajok és egyedek, melyek a messzi észak olyan pontjáról jöttek, ahol egyáltalán nem találkozhattak emberrel. Más fajok viszont rendkívül ijedősek, érkezésünkre hamar felrepülnek. Minden fajnak jellegzetes riasztóhangja van, melyről akkor is meghatározhatjuk, ha nem láttuk a tollazatát. Ez alól a pajzsos cankó a kivétel, mely röptében teljesen néma.

Táplálkozásukat tekintve szintén egyediek és különlegesek. A sekély vízben vagy a vízparti iszapban szedegetik össze apró rovarokból és rákokból álló táplálékukat. Különösen kedvelik a szúnyoglárvákat és -petéket. 

Csőrük formája is a táplálkozásukhoz alkalmazkodott: a partfutók csőre rövidebb, a godáké és a szalonkáké hosszú, a gulipán csőre felfelé hajlik, míg a pólingoké lefelé. A különböző fajok a különböző csőrformával az iszap vagy a víz eltérő mélységéből szerzik a táplálékot. A csőrük vége tapintóreceptorokban gazdag, érzékeny, így nem is kell mindig hozzáérniük a táplálékhoz ahhoz, hogy tudják, merre van. A rovar mozgásából fakadó rezdüléseket is érzik. Továbbá a csőrük vége külön is mozgatható, ki tudják nyitni anélkül, hogy az egész csőrt nyitni kéne. Így sokkal könnyebben meg tudják ragadni a táplálékot. Szünet nélkül folyamatosan menetelnek a sárban és dugdossák bele csőrüket.

A partimadarak vagy más néven lilealakúak népes csoportjába tartoznak a bíbicek, gólyatöcsök, gulipánok, csigaforgatók, partfutók, cankók, godák, pólingok, szalonkák, lilék, víztaposók, ugartyúkok és székicsérek. Többségük ritka és veszélyeztetett faj, de akadnak gyakoriak is. A bíbic például az egész országban elterjedt, gyakori fészkelő, de kis lilével és billegetőcankóval is sok helyen találkozhatunk. Átvonulóként tömeges a réti cankó, a pajzsos cankó és a havasi partfutó is. Kisebb számban jelentkezik a kis póling, a kis goda, a kőforgató vagy a sárjáró.

Alkalmanként, gyakran csak 5-10 évente lehet találkozni más kontinensről érkező, eltévedt partimadarakkal. Megfigyelésükhöz viszont óriási szerencse kell. Ilyen ritkaság például az amerikai pettyeslile, a lilebíbic, a sárgalábú cankó. Minden parimadár faj állománya csökkenő hazánkban, az élőhelyek eltűnése, átalakítása és a vadászat veszélyezteti őket. Egyik fajuk, a vékonycsőrű póling már teljesen ki is pusztult: utoljára Magyarországon látták 2001-ben.

Forrás: futureofdebrecen