A következő filmeket jó eséllyel mindenki látta, bár érdemes átfutni a címeket, mert egy-egy hozzájuk fűzött megjegyzés, spoilerekkel tűzdelt!

Lehet egy jelenet brutális, kegyetlen módon szívfacsaró, de lehet csak egyszerűen szép és megható. A kettő között is van átmenet, amelyre érzékenyen reagálhatunk. Azt azonban fontos megjegyeznem, hogy az empátia az én olvasatomban nem csak a jelenben létrejött együttérzést vagy részvétet jelentheti mások iránt, hanem a valóság értelmezésének képtelenségére, és az összefüggések hiányára adott reakcióként is jelentkezhet saját magunkkal szemben. A felfoghatatlannal való mentális zűrzavarra az emberi test, sírással reagálhat. Az enyém legalábbis így szokott…Szóval, ha sírni akarsz valamin, ami nem a híradó, vagy a létező/nem létező narancsbőr a fenekeden, akkor a következő filmeket ajánlom a figyelmedbe. Röhejesnek tűnhet majd időnként, de ezeknek a gondolatától is könnybe lábad a szemem.

10. Az örömapa (Father of the Bride; 1991):
Sokan nem értik, milyen lehet egy apának elengedni a lányát, ha az felnő. A film egésze persze vicces, Steve Martin hozza a formáját féltékeny lányos apaként, de a végén lejátszott montázs, amikor a kislányával az egyik pillanatban még kosarazik, a végén pedig ott áll egyedül a palánknál… Szívsorvasztó! Egyből bepillantást nyerhetünk az apák szívébe.

9. 300 (300; 2006):
Mindenkinek a „This is Sparta!” fő szlogen ugrik be erről a filmről, és a spártai katonák észveszejtő bőr bugyija. Persze nekem is, de amikor a végső harcban, Leónidasz (Gerald Butler) király térdre rogy, és az ég felé elköszön a szerelmétől, egyszerűen nem bírom ki sírás nélkül. Nem segít az sem, amikor Diliosz(David Wenham) átnyújtja a király nyakláncát a királynénak (Lena Heady) és a trónörökös nyakába akasztja jelképezvén férje halhatatlanságát. Csodálatos.

8. Az időutazó felesége (The Time Traveler’s Wife; 2009):
Belegondolni is szörnyű, hogy elveszítjük a szerelmünket. De könnyebb volna a gyászfeldolgozás, ha az illető időnként felbukkanna, majd újra eltűnne?  A szerelem, a féltés, az elkerülhetetlen és a gyász fájdalma keveredik és csapong a film alatt. A vége pedig szívszaggató!

7. Gladiátor (Gladiator; 2000):
Ha Maximus (Russel Crow) a halott családjára gondol vagy róluk beszél, természetesen összeomlok. Főleg, amikor találkozik a núbiai rabszolgával, aki elmeséli, hogy öt lánya és a felesége várja otthon, de szinte biztos, hogy halottak. Végük. A film ezen pontján, többnyire nekem is végem van.
De hogy Joaquin Phoenix játékán is el tudom sírni magam, az már nem csupán az én érzékenységem tükre. Hihetetlen, hogy Commodusban élő parányi szeretet szikrája hogyan huny ki és semmisül meg az orrunk előtt úgy, hogy közben mérhetetlenül sajnáljuk őt. Ez a pillanat a film elején van, az apa és fia mélységes mély párbeszéde közben, amikor megtudja, hogy nem ő lesz a császár, és ezért megfolytja a saját apját. Commodus dühe és gyűlölete engem is fojtogat. Zseniális színész a fickó.

6. A halott menyasszony (Corpse Bride; 2005):
Tim Burton egyik leghíresebb és legkedvesebb története. Kalandos, vicces, romantikus, groteszk. A főszereplő igazi drámáját azonban csak a legvégén értjük meg. A film szerint, a halál önmagában nem jelent megnyugvást csak egy állapotváltozást.  A feloldozás az igazi halál, amikor a lélek szabaddá válik. Gyönyörű, amikor Emily pillangókká változik, és ezzel békére lel. Ez még a szerelem utópiáját is felülírja. Könnyfakasztó!

5. A számkivetett (Cast Away; 2000):
Amikor Wilson leesik a tutajról, miután ő és Tom Hanks „összevesztek”. Nem bírnám elviselni, ha ez megtörténne velem. Az, hogy életem szerelme halottnak hisz, és összejön valaki mással, az egy „fáradt kedd” ehhez képest.
A „Ne haragudj Wilson!” felkiáltás, automatikusan benyomja a „Bőgj!” gombot a szívemben.

4. Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button; 2008):
A könnyzuhatag természetesen a film végén fakad fel végérvényesen, amikor Daisy (Cate Blanchett) a kis Benjaminnal (Brad Pitt) sétál a kertben, aki elfelejtett járni. A történet egészét tekintve és Benjamin életének fontos szakaszait ismerve letaglózott a gondolat, hogy az öregedéssel vagy ez esetben fiatalodással is ugyanaz a folyamat következik be, miszerint elfelejtjük az életünket. Az életünk minden fontos pillanata vagy belefektetett energiája semmivé foszlik, mert egyszerűen nem fogunk emlékezni rájuk. Félelmetes gondolat, megjelenítve pedig fájdalmasan szorongató.

3. Csillagok között (Interstellar; 2014):
Kiragadhatnám a részleteket, de inkább nem teszem, mert nem tudom melyiken sírom el magam hamarabb. A történet attól olyan drámai és megható, hogy mindent megtehetünk a sorsunkért, mégsem tudunk vele mit kezdeni. A törvények kőkeményen ott vannak, de a szeretet áthatol rajtuk, és az örök marad. Százas zsepi nélkül bele sem kezdek.

2. Egy kutya négy élete (A Dog's Purpose; 2017):
Minden harmadik képkockánál el tudom bőgni magam. Ez majdnem minden megható állatos filmnél igaz rám, de ez az, amelyiknél folyamatosan folyik a szememből a könny, ha látom. Pedig macskás vagyok!
Valahol félelmetes, hogy azokon a filmeken, ahol nőket, gyerekeket, ártatlanokat ölnek, trancsíroznak, gyötörnek, azokon kis túlzással elalszom, ezeket meg nem bírom végignézni, mert annyira fáj… Nem tudom megnyugtató volna-e, ha nem lennék ezzel egyedül. Ez felvet magammal szemben némi rémületet.

1. Csillag születik (A Star Is Born; 2018):
Talán ez a legújabb az „instant sírást” okozó filmgyűjteményemben. Azért soroltam ide ezt a filmet, mert a többivel ellentétben, ez az a film, amelynek a végétől számítva még egy órán keresztül nem tértem magamhoz a letargiából. Nem csak elmorzsoltam egy-két könnycseppet, konkrétan ki kellett mennem a szobából, hogy ne zavarjak mást a nyüszítésemmel. Csodálatos filmnek tartom, de soha többé nem akarom látni, mert annyira szomorú. Szerencsére ezt megtehetem azért, hogy ne kerüljek padlóra tőle.

+1. Őslények országa (The Land Before Time; 1988):
Ez egy 1988-ban megjelent szívet melengetően szép, amerikai-ír rajzfilm.
Tappancs, a kis dinoszaurusz egy vulkánkitörés miatt elveszíti a szüleit (ez eleve megadja az alaphangulatot). Meg kell keresnie a Virágzó Völgyet, ahol bőséges élelem és víz várja. Csatlakozik hozzá néhány, szintén bajba jutott bébi dínó, akikkel szoros barátságot köt. A kis állatok (akik persze szuper cukik) annyira kiszolgáltatottak, és annyira kilátástalan a helyzetük, hogy az önmagában szívfacsaró.

De a legnagyobb dráma az, hogy még elképzelni sem lehet, hogy megmentsük őket, mert az előző filmmel ellentétben, nem kutyákról vagy egyéb állatkákról szól, hogy a megnézése után állatvédők vagy vegetáriánusok lehessünk, és ezzel könnyítsünk érzékeny lelkünk terhén. Ennek az az oka, hogy Ennél a sztorinál, kronológiailag úgy hatvanöt-hetven millió évig, mi emberek ki sem fejlődünk! Szóval óriási a szakadék, és ennek a feszültsége egyszerűen feloldhatatlan. A gondolatától is zokogásban török ki.
(Remélem ezt pszichológus nem olvassa, de ha mégis, a beutalót nyugodtan küldje a szerkesztőségbe!)

Kővári Piros