A „komment-turizmust” bejelenthetnék elismert hobbinak, amiből bajnokságokat is rendezhetnének. Ez nem csak magát a kommentelést (vagy ahogy korábban hívták, „fórumozást”) jelenti, hanem azt is, hogy csak a kommentekre reagálunk, nem a cikkre.
Sok hírportál szándékosan generál feszültséget, amelyek nem az információátadást szolgálják, hanem teret nyitnak a kommentháborúknak. A nyerteseknek nem jár aranyérem. Nem hordozzák körbe pajzson, a főtéren. Ami azt illeti, a jelenség jól makettezi a semmiből generált semmit.

Valószínűleg nincs meg a tere annak, hogy az emberek normális hangnemben kifejezésre juttathatnák a gondolataikat. Vagy egyáltalán lenne bárki, akivel beszélgethetnének. Jó kérdés az is, hogy van-e egyáltalán tétje annak, amit az ember leír egy kommentszekcióba? Egy poszt legfeljebb egy napig aktuális. Amilyen töménytelen mennyiségben kerülnek fel a komment-cikkek, a délelőtti posztoknak délutánra már se híre, se hamva. Soha nem kerül mások szeme elé, még talán akkor sem, ha az ember ezreket költ hirdetésekre. A kommentekre pedig még ennyi ideig sem kíváncsi senki.
Hihetetlennek hangzik, de a Facebook-on léteznek olyan zárt csoportok, amelyek kommentháborúktól mentesek.Szinte a béke szigetét képezik a közösségi oldalon. Szép tájak, a cuki állatkák, guszta ételek. Ezek olyan témák, amelyekbe filozófiai értelemben nem lehet belekötni. Aki mégis kellemetlenkedni kezd, azt a csoport szabályai szerint, kizárják.
Funkcionálisan „csoportnak” nevezzük ezeket a felületeket, de ahogy a közösségi oldal sem a közösségről szól, úgy a csoport tagjai sem működnek csoportként. Ezek az esztétikát középpontba helyező oldalak, talán kellemesek, feszültségtől mentesek, de se céljuk, se különösebb motivációjuk nincs. Amennyiben a csoport a tájakról szól, a tagoknak csak kis része ismeri a másikat, a feltett helyszíneken soha nem jártak együtt, legfeljebb külön-külön.
A képek népszerűsége a minőségtől függ. Az esetleges nézeteltérések a képek túl- vagy alulexponálásán zajlanak, de azok sem komolyak, szemben bármelyik közéleti médium felületén, ahol az emberek gyomorrákot kívánnak a másiknak, és az egész családnak.

A vélemény „általában valakiről, valamiről alkotott nézet, felfogás, illetve ilyenek összessége. Lehet általános, átvett, egyéni, elfogadott, ellenkező, előre megformált, előzetes, eltérő, határozott, kialakult, közös, téves, zavaros”, Írja, A magyar nyelv értelmező szótára.
Mondhatnánk, hogy létezik szerény vélemény is, de talán nem véletlenül nem került bele a hivatalos felsorolásba. A kommentek között mégis ez a típus uralkodik. A szerény vélemény nem szerény. Ezt a jelzőt, önvédelemből használjuk. Kivonhatjuk magunkat az esetleges vitából, és kibújunk a kimondott szó súlya alól. Nem adunk érvényt annak, amit mondunk. A figyelmet azonban akkor is kikövetelhetjük vele, ha nem vagyunk a téma szakértői. Ennél arrogánsabb kommunikáció talán nincs is. Legjobb példa erre az, amikor valaki „szerény véleménnyel” litániát ír valamiről, és a végére odabiggyeszti a következőt: „nem kell velem egyetérteni, úgysem válaszolnék.” Annak ellenére, hogy néha maximalizálják a karakterszámot egy kommentben, teleírva azt összeszedettnek látszó, akár alátámasztott érvekkel is, az emberek nem tartják sokra a véleményüket. Hiszen bármennyire is igaz vagy érvényes, amit leír egy poszt alá, nem becsüli arra, hogy összeszedje, felvázolja, levezesse, a saját oldalán publikálja és megossza az ismerőseivel. Ha úgy tetszik, a közösségi média és az azzal járó kommentelési lehetőség, egy vadiúj dolog az emberiség számára, amelynek ideje sem volt arra, hogy normái, etikája alakuljon ki. Az ilyen platformokon zajló kommunikációnak egyszerűen nincs kultúrája. Az emberek nyakába zúdították ezt a lehetőséget anélkül, hogy bárki elmondta volna, hogy hogy érdemes használni.
A Facebook úgy tett látszatintézkedéseket a trágárság ellen, hogy bizonyos kifejezéseket kitiltott a szótárából. Az, hogy az ember nem használhat otromba vagy sértő kifejezéseket, önmagában nem hoz békét a közösségi oldalnak csúfolt, virtuális szemétdombra.

Betegséget, szenvedést és halált, csúnya szavak nélkül is kívánhatunk egymásnak, ami már átkozódásnak számít. Az átok, pedig sokkal rosszabb, mint egy szimpla anyázás.  Ezt akármelyik népmese alátámasztja. Az átkozódás eredetileg a mágiához kapcsolódik, amely a kimondott szó erejében vetett hiten alapszik.
A kommentfalakon zajló, írott és valószínűleg ki is mondott bestialitás azonban még az ősi hiedelemvilágok profán hagyományainál is primitívebb, kimondottan ostoba attitűdöt mutat. A magyar néphitvilágban elterjedt az átok hatásába vetett hit. Ez talán köztudott, viszont az kevésbé, hogy a gyakorlat szerint, az átok még az átkozó félnek sem ad semmilyen hatalmat. Sőt, saját magára is bajt hozhat. „Az átok helyet keres, arra száll, aki érdemes rá. Ne átkozz, mert az átok helyet keres!” 

Ezek szerint, a kommentháborúk jelensége, egy elavult, törzsi gondolkodásban sem fér meg. A dolog fekete humora, hogy ezt kommunikációs fejlődésnek nevezzük.