• tiszta égbolt12℃ Debrecen
  • Béla
  • Benzin: 424Ft
  • Dízel: 419Ft
Az új szomszéd tavaly ősszel költözött be a felettünk lévő lakásba. Még a beköltözés előtt nekifogott az átalakításnak, renoválásnak. Naphosszat zúgott a flekszer, a csiszoló, püfölt a kalapács... Egy felújítás ezzel jár, fogadtuk el megértően. A munkálatok még a tavasszal is folytatódtak.

 A pandémia idejére ideiglenesen hazaköltözött Laura lányom és én is home office-ban dolgoztunk. Amit gyakran megzavart felülről a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Emma többször is felment és megkérte, hogy legyen tekintettel, itthonról dolgozunk, video-kapcsolatban beszélünk a munkaadókkal...

Nem tudom mekkora felújítást végez, de a munkálatok még most sem fejeződtek be. Ma délelőtt éppen rá kívántam lelkileg hangolódni az akvarell festésre, erre: zdrrrrrrrrrrrrrrrr!

Az ilyen szomszédi viszonyulásra csak egy válasz létezik. Elővettem a szaxofonomat, amit több mint egy éve nem használtam. A tokkal a teraszajtót támasztjuk ki, erre használ. Hosszabb kihagyás után a fúvós hangszer hajlamos arra, hogy befuváskor kellemetlen, sipító hangokat produkáljon. A bemelegítés után háromszor eljátszottam a Tequila c. szerzemény szólóját. „Leszedtem”, megtanultam, mert ez egy klasszikus szóló. Mint ahogy megtanultam fejből Verlaine Őszi chansonját és Baudelaire Albatroszát. A szóló középső része magas fekvésben szól. Ezt a részt, gyakorlás végett többször is megismételtem. Nagy hangerővel, ahogy a tüdőmön kifért.  Közben előjöttek a sipító hangok is. Másfél éve nem fújtam a hangszert, gondok akadtak a a nád szorításával.

A hangszerem megérdemli, hogy elmondjam hogyan került hozzám. Ez egy Buffet-Crampon gyártmányú tenor szaxofon. Amikor 15 éve elvittem Pilisvörösvárra a legjobbnak tartott mesterhez felújításra, ő a hangszer száma alapján kikereste, hogy 1964-ben készült! A francia hangszergyár, amelyik a klarinét gyártásban a No 1., csak korlátozott számban készített szaxofont. Amivel a szaxofonok Mercedesének számító Selmert kívánta felülmúlni. Hangban sikerült, talán, de nagy hiányossága, hogy túl súlyos. Egy idő után abbahagyták a gyártását.

Szülővárosomban, Becsén élt egy Bogica Dunđerski nevű dzsessz-dobos, aki a becsei könnyűzene történelmének legendájának számított. Az 1960-as években muzsikált. Óriási finomsággal, érzéssel, átéléssel. Egyszer elmondta, hogy akkor csalódott legjobban az „elektromos zenében”, amikor Becse első beat-zenekara elhívta helyettesíteni, mert a dobosuk lebetegedett. A Satisfaction c. számmal kapcsolatban kifogásolták, hogy nem jó. Miért? – kérdezte. „Bogica, ne cifrázd, és sokkal hangosabban püföld!” – ez volt a válasz és utasítás.

Bogicának volt egy Amerika-imádó bátyja, akivel együtt kezdett el zenélni. Batukának hívták, a becsei zeneiskola igazgatója szülővárosunk legtehetségesebb zenészének tartotta. Az 1960-as évek közepén lelépett Amerikába. Zenekarokban játszott és volt saját zenei produkciós irodája is. 1978-ban, amikor végképp bejezte pályafutását „szögre akasztotta” hangszerét, a tenor szaxofonját elküldte Becsére, az öccsének. Hátha Bogica két fia közül valamelyik esetleg érdeklődik a szaxofonzás iránt. A két fiú is zenészként cseperedet fel, egyik apja nyomdokaiba lépve a dobokat választotta, a másik a basszus gitárt.

Akkoriban, 1977-78-ban, döntöttem el, hogy megtanulok fúvós hangszeren játszani. A becsei tűzoltó zenekar szaxofonistájától vásároltam egy alt szaxofont. A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy ne vonyítson, erre a te fiad elkezdett szaxofonozni az udvaron...”  Ha sokáig is tartott, kitartó gyakorlással belejöttem, megtanultam szaxofonon játszani.

Egyszer felhívott a Bogica bácsi és közölte: hallotta, hogy érdeklődöm a szaxofon iránt, neki lenne egy Amerikából, szép plüss-tokban, érkezett eladó hangszere. Megnéztem, kipróbáltam. El voltam ragadtatva. Mibe kerül? – kérdeztem a dobos legendát. „Fogalmam sincs, hogy mi lehet az ára, de az imént hoztak egy teherautó sódert az építkezéshez. Kifogytam a pénzből, ha kifizeted, a tiéd a hangszer” – válaszolta. Kevés híján volt nálam annyi kp amit a türelmetlenkedő  sóder-leszállítónak kellett fizetni. A hiányzó részért hazafutottam és lett egy gyönyörű, értékes hangszerem, amit ma is őrzök. Igaz, az utóbbi években többnyire a teraszajtót támasztjuk ki vele...

Abban az időben voltak olyan szerzemények, ahol szerepet kapott a szaxofon, a zenekarban, ahol játszottam, befújtam a szólókat, ezzel is változatosabbá téve fellépéseinket. Majd abbahagytam a zenélést, hanyagoltam a szaxofont is.

Ehhez a hangszerhez kötődik életem legcsúfosabb, legkellemetlenebb leégése, amit zenészként megéltem. Létezik Budapesten egy Shades nevű együttes, amelyik az 50-es, 60-as (a Hungária miatt a 70-es) évek zenéjét játssza. Nagyon jól. Amikor a zenekar 1998-ban megalakult, basszus-gitárosként egy ideig játszottam velük. Akkor még csak Shadows  számokat adtak elő, azóta jócskán kibővítették a műsorukat. Két évvel ezelőtt kedvem támadt, hogy aktivizáljam magam és felajánlottam, hogy csatlakoznék hozzájuk hiszen a szaxi ebben a műfajban nagyon hiányzik. Az ötlet akkor támadt, amikor hallgattam az egyik fellépésüket, ahol Hungária számokat játszottak, szaxofon szólók nélkül. Különösen a „Várni rád egy éjen át” című szerzeményben hiányoltam. A zenekar vezetője örömmel vette a felajánlást, átküldte azokat a számokat, amelyekben szaxofon szóló hangzik el. Heteken keresztül „szedtem”, betanultam. Megjegyzem, hogy a Hungária együttes számaiban felcsendülő szaxi-szólókat, nem volt könnyű megtanulni, de sikerült. Szerintem. Bevallom, hogy voltak olyan terveim is – mivel elsősorban zeneszerzőnek tartom magam – hogy írok ebben a stílusban eredeti számokat nekik. Mégis más, amikor egy zenekarnak vannak saját szerzeményei is. El is készült néhány.  Közöltem, hogy készen állok a meghallgatásra. A zenekar erre az alkalomra kibérelt egy próbatermet. Megérkeztem a próbára. Nagyon rossz állapotban. Valami nyavalya fogott el, vírus, olyannyira, hogy az egyébként is „bibis” fülem is begyulladt, alig hallottam. Magamat sem és a zenekart sem. Alig jött ki levegő a tüdőmből, nehezemre esett a fújás. Be voltam lázasodva (amikor hazamentem 39 fokos lázat mért le a feleségem). A lényeg: olyan pocsékul játszottam, mint még soha. Semmi sem sikerült. A legegyszerűbb szólókat sem tudtam eljátszani, pedig negyven éve szaxofonozok! „Tanár úr, készültem...!” Láttam amint a zongorista és a dobos (akiket nem ismertem) összenéztek „ki ez az amatőr, akit a Gabi elhívott?”. Összepakoltam a hangszeremet és elkotródtam. Már másnap ágynak estem, két hétig feküdtem vírusos tüdőgyulladással. A zenekar ezek után persze, nem hívott vissza és a felajánlott szerzeményeim iránt sem tanúsítottak érdeklődést. Nagyon sajnáltam. Azóta is.   

Tegnap délelőtt, miután harmadszor is eljátszottam a Tequila-szólót megszűnt a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!

Csorba Zoltán   csorbazoli.blogspot.hu

Lotfi Begi: Ez volt a leghosszabb ideig készülő dalom

Majdnem 4 év után kikapott otthon a Ferencváros

DEmedia.hu

Szerző
Hasonló cikkek