Pár éve még nem úgy látszott, hogy bármi is történhetne a „DC Brand” házatáján a legutóbbi Rock Or Burst után, mert e patinás múlttal bíró banda tagjai korukból adódóan vagy eltávoztak az égizenekarba, vagy nagyobb egészségügyi problémákkal, esetleg rendőrségi ügyekkel bajlódtak. Ilyenkor szoktak jönni a koncert kiadványok, vagy válogatás lemezek… Másfél éve aztán beindult a gépezet a brit kolumbiai Warehouse Stúdióban, és idén november idusára előrukkoltak egy olyan 12 számot tartalmazó bő negyvenpercnyi zenét tartalmazó albummal, ami a „The Razors Edge” óta nem volt. Kiszerelésre van hagyományos digipack booklettel négyezertől a huszonhat ezres néhány földi jóval megspékelt deluxe kivitelig többféle.

Lássuk milyen belülről! Zeneileg annyiban új az album, hogy az eddig sublót fiókban porosodó szűkös időkre félretett több száz gitártéma, riffek jobbjai lettek kiválogatva, egész dalokká fejlesztve, amit még Malcolm és Angus szerzőpáros írt anno a múlt évezred óta. Nem is csináltak titkot belőle, az interjúkban elmondták. A megjelenés időzítése viszont nagyszerűen sikerült, mivel sajnos uborkaszezon van még egy jó darabig, no meg Malcolm Young halálának harmadik évfordulója, így előtte is tiszteleg a kész lemez, mint a Back in Black Bon Scott előtt negyven éve.

Egymásután meghallgatva a nótákat rögtön észrevehető a visszanyúlás a gyökerekig, mivel számos mostani dal egy-egy témája hozza a jól megszokott AC/DC-s stílusjegyeket, és a régebbi dalok némelyikét részben.  Jó pár felismerhető a hasonlóság akad pl. a „Demon Fire – Dagadt Rozi” zenei rokonsága, akár a „Boszorkány Beszéde és a Who Made Who” lüktetése, vagy a záró Code Red – Back In Black párhuzam. Meg kell hallgatni mindet, aztán úgyis szembetűnik. A Power Up-ban rövidebbek lettek a számok is a megszokottól, és jóval kevesebb az Angus-féle improvizatív szóló, amik régen rendesen megtolták a műsoridőt, viszont ennek ellenére nem érződik a „muszáj kiadnunk valami anyagot feeling”. Brian hangja kifejezetten jól szól, rekedtes-ércres jellegzetes, dinamikus még mindig, bár mindenhol érződik a masterelés sterilsége. Gitárra erős, nyers a hangzás mind az Angus-Stevie, vagy a basser Cliff Williams játéknál, de akár beszélhetnénk az egyenletes, nem túl bonyolult Phil Rudd-féle dobhangzásról is. Mindent összevetve egy egész jó, az átlagostól erősebb lemez lett, de az AC/DC pont attól is lett nagyszerű, hogy kevésbé progresszívan nem kalandozott stílusok között túlzottan, viszont stabilan hozza a nyers, sallangoktól mentes rock’n’ rockot most is, ami léggitárra vagy headbangelésre buzdítja a hallgatót cédé hallgatás közben, vagy csak simán a kormányt püfföli a kocsiban ritmusként. Abszolút rádióbarát a cédén megtalálható  összes opus, nincs nagyon rossz-kevésbé jó köztük, kettő-három ki is emelkedik közülük, ami akár később slágergyanús lehet, de ezt majd a lejátszási listák és zeneiszerkesztők döntései is befolyásolják rendesen a rajongói vélemény mellett…Minden szubjektív és relatív, ugye, nálam 7/10 pont.

-JP-