Szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok remek zenekart megismerhettünk. Még szerencsésebbek, hogy oly sokkal élhettünk is egy időben, láthattuk őket élőben, még ha nem is fiatalkorukban. A Stones olyan vehemenciával pusztította magát a '60-as évek végén és a teljes '70-es években, hogy mai fejjel kész csoda, hogy eljutottak a '80-as évekbe. Talán valamikor ekkoriban nyilatkozta Mick Jagger, hogy kizártnak tartja, hogy 40 éves kora után is a színpadon fog állni és az (I Can't Get No) Satisfaction sorait fogja énekelni. Aztán jöttek a '90-es évek, a 2000-es évek, a 2010-es évek és most már 2022 van. A Stones meg hatvan éves lett: napra pontosan hat évtizede adták első koncertjüket, ahol The Rolling Stones néven léptek fel. Ez maga a csoda, a létezhetetlen, de el kell hinnünk, mert ez a valóság. Egy dolog, ami csakis nekik jár. De nekik nagyon.

A Rolling Stones minden vetületében benne van az életigenlés, a szerepelni vágyás és persze a féktelen hedonizmus. A jó túlélő azonban ügyes és életrevaló is. Élvezni az életet nem egyenlő azzal, hogy életképes is a személy vagy formáció. Ők aztán nagyon is azok: első kislemezdalukat (I Wanna Be Your Man, 1963) a Lennon/McCartney páros írta, simán mentek a Beatles merész váltásai után (Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band Vs Their Satanic Majesties Request), 1969-re még a menedzsere is ugyanaz volt a két zenekarnak. Túléltek kiadóváltást, tragédiát, haláleseteket, szakításokat, adórendszereket, politikai korszakokat és mindent, amit csak túl lehet élni. Még saját halálukat is, amely annyiszor lecsaphatott volna a Mick Jagger-Keith Richards párosra. De nem. Nagyon nem. Vesztettek el kulcsfigurákat (pl. Charlie Watts dobost, aki 59 és fél évig volt a zenekar tagja, az eddig megjelent összes stúdiófelvételen az ő játéka hallható), de a jelenleg is futó The Rolling Stones Sixty turnét még ez sem állíthatta meg.

És közben nem csak ők maguk és a zenekar vált ikonná, de logójuk is: az eredetileg saját kiadójuknak tervezett nyelvlogó 1971-ben debütált a Sticky Fingers lemezen, de éveken, sőt, talán hónapokon belül a zenekar védjegyévé vált, hogy aztán manapság a világ bármely városának bármely bevásárlóközpontjának egy random üzletébe betérve is találunk nyelves termékeket, legyen az póló, kulacs, bugyi, zokni, harisnya vagy még extrémebb dolgok. Ezáltal ott vannak mindenhol, mert hatvan év az hatvan év. Megkerülhetetlen mindaz, ami letettek az asztalra, de a hogyan legalább ilyen hangsúlyos.

Soha nem tagadták se a droghasználatot, se a fényűzést. Amikor már a '70-es években nyelvlogós magángépen repkedtek a világban szépségkirálynőkkel és milliárdosokkal a fedélzeten, valahogy mégsem haragudott rájuk senki. Ők ilyenek. Ők a Stones! Ki csinálná ezt, ha nem ők? Itt lényegében soha nem volt csóróság, hiszen jómódú családokból érkeztek, jókor robbantak (ezt is jórészt a Beatles-nek köszönhetik), a pénz azonnal jött. Viszont külön kreditet érdemel az is, hogy nem rontották el, tudták jól, hogy a sikert és a pénzt nem csak megszerezni kell, hanem meg is tartani. Nos, egy tucat fantasztikus album és még több lélegzetelállító turné mellett ezen dolgoztak az elmúlt hatvan évben. És tették mindezt reflektorfényben. Nem titkolták, hogy a durva adózás megkerülése végett költöztek Franciaországba a '70-es évek elején (innen az Exile on Main St. lemezcím – Száműzetés a Main utcáról, ahol London pénzügyi központja található), nem titkolták, hogy a drága, minőségi drogok miatt nem csúsztak szét, ahogyan azt sem, hogy hány nőt, feleséget faltak fel, hogy végül legyen idősebb unokájuk, mint gyerekük.

A sztorikba belemenni is értelmetlen, hatvan év történéseit nem egy cikkben kell megírni, nem is lehet. De ha van egy zenekar a világon, akik megérdemlik, hogy ezt megérjék, akkor azok ők. Bármennyi év is van még hátra, most már nem ez számít. A Rolling Stones örök.