• tiszta égbolt11℃ Debrecen
  • Béla
  • Benzin: 424Ft
  • Dízel: 419Ft
Kránicz Richárd mindig színésznek készült, gyerekkora óta tudja és érzi, hogy ez az ő útja. Voltak nehézségek, de minden akadályt leküzdött, hogy színpadon állhasson. Jelenleg a debreceni Csokonai Színház társulatát erősíti.

Zenés és prózai darabokban egyaránt találkozhatott már vele a közönség. Emellett otthonosan mozog egy teljesen más hangképzést igénylő műfajban, a metál világában is. Sokszínű és változatos karrierje mellett személyes terveiről, céljairól is beszélgettünk a fiatal művésszel – ifjú korából adódik a tegező forma.

- Volt valaha kétséged afelől, hogy színészként szeretnél dolgozni?

- Az soha nem volt kérdéses, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de abban csak reménykedni tudtam, hogy valóban sikerül majd elhelyezkednem és ebben a szakmában dolgoznom. Óvodás korom óta ez volt az álmom, kicsiként is nagyon szerettem szerepelni. Nem csak az ünnepségeken, hanem például rengeteg filmet és rajzfilmet néztem, akár a többi gyerek, de én komolyabban vettem. Nem volt elég az, hogy láttam, hanem utána rögtön el kellett játszanom. Egyszerűen velem született ez az érdeklődés. Érettségi után azonban nem vettek fel a főiskolára. Egy év halasztás után elmentem egy három éves művészeti iskolába Ceglédre. Ezután újra próbálkoztam a felvételivel, de ismét nem sikerült. Újabb egy év kihagyása után, harmadik nekifutásra végül felvettek a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar színművész szakára. Nagyon örülök, hogy elindulhattam ezen az úton, és abban a szakmában dolgozhatok, amire mindig is vágytam. Szeretem, ha egy levegőt szívhatok a nézőkkel, szeretem, amikor visszakapom azokat az energiákat, amiket átadok a színpadon, és születik egy közös élmény.

 Többféle műfajban is megálltad már a helyed. Mi áll hozzád a legközelebb? Van olyan karakter, amit szívesen eljátszanál, de még nem volt rá lehetőséged?

- Nem szoktam ezt előre eltervezni. Szeretem, ha meglepnek egy-egy szereppel, amire nem is gondoltam volna. Volt már rá példa, hogy eleinte nem értettem, miért én kaptam az adott karaktert, de ahogy elkezdtem dolgozni vele, rájöttem, hogy nagyon izgalmas feladat. Ilyen volt nekem például az Unferlédiben Dorogi karaktere, a főszereplő középkorú, alkoholista apukája. Egyáltalán nem állt hozzám közel a figura, mégis izgalmas volt megfogni úgy, hogy a nézők elhiggyék, nem én vagyok a színpadon harmincévesen, hanem az, akit játszom. Ami a műfajokat illeti: nagyon kedvelem a zenés darabokat és a vígjátékokat, de a komolyabb hangvételű előadásokat is. Szeretem, amikor színes a paletta.

 A CSIP Csokonai Ifjúsági Program lehetőséget ad arra, hogy a színház látogasson el az iskolákba. Miben másak ezek a tantermi előadások? Szeretsz gyerekekkel dolgozni?

- Eleinte kicsit tartottam attól, hogy mennyire fogom megtalálni a közös hangot a gyerekekkel, mert nagyon lelkes közönség, viszont rendkívül őszinték is – ha valami nem tetszik nekik, azt is rögtön jelzik. Szerencsére hamar kiderült, hogy pont ezért nagyon jól kijövünk, szeretek velük dolgozni. A színházi előadásokhoz képest sokkal interaktívabb az egész, itt jóval közelebb ülnek a nézők, és ők is részesei a produkcióknak. Ezek a darabok általában tanulságos, az adott korosztálynak szánt történetek. Vannak olyan részek, amikor kinyitjuk feléjük az előadást, és ők segítik továbbgördíteni a cselekményt. Örülök, hogy belekerültem ebbe a programba, kifejezetten izgalmas feladat.

- Van valamilyen mottód?

- Mottóm nincs, viszont Ernest Hemingwaynek van egy idézete, aminek nagyon megfogott a mondanivalója: „Jéghegyek vagyunk önmagunk óceánjában, egytized rész, ami látszik belőlünk, kilenctized lenn van a mélyben”.

- Idén hetedik éve, hogy csatlakoztál egy progresszív metál zenekarhoz. Hogyan ismerkedtél meg velük és milyen a közös munka?

- Kaposváron az egyetem alatt volt egy zenekarom, a Lincoln Suicide Project, amellyel belekóstolhattam a zenekarozásba, de sajnos elég hamar feloszlottunk. Miután Budapestre kerültem gyakorlatra, nagyon hiányzott a zenélés, és elkezdtem nézelődni, hátha találok egy zenekart, ahol éppen énekest keresnek – így találtam rá a srácokra. Felvettem velük a kapcsolatot, meghallgattak, és 2014 nyarán meg is alakult a Dream of Insomnia nevű formáció. Az első pár évben történt néhány tagcsere, de egy jó ideje már stabilizálódott a csapat. Szeretek a srácokkal dolgozni, szerencsére nagyon jó barátok is lettünk. Az, hogy csatlakoztam ehhez a bandához, nagyon jó motivációt adott arra is, hogy megtanuljak új technikákat, többek között rendesen hörögni, ami ebben a stílusban elég fontos tud lenni. A srácok írják a zenei részt, én pedig a szöveget. Ha olyan a dal témája, ami már engem is érintett, akkor próbálom összefoglalni a saját tapasztalataimat és dalszövegként megfogalmazni. Van köztük szerelmes, útkeresős, de van egy dalunk például, a Lélekgyötrő, amit egy Csáth Géza novella inspirált, a Fekete csönd. Ez a skizofréniáról szól, amivel szerencsére nincs saját tapasztalatom, de szerettem volna a mű hangulatát a dalban visszaadni.

- Kapsz olyan visszajelzéseket, hogy a színházi munkásságod során talált rá valaki a zenekarodra és szerette meg, vagy esetleg fordítva?

- Volt már rá példa, hogy megnéztek egy előadásban, utána pedig rákerestek a zenekaromra. Az Imágó után mondta egy néző, hogy nagyon tetszett neki az előadás, és a beszélgetés végére már a Lélekgyötrő volt a téma, úgyhogy vannak ilyen összefüggések a színház és a zene között. Sőt, a Toldi című előadás tartalmaz egy metálosabb részt, amiben höröghettem is – jó, hogy van lehetőség ilyen módon ötvözni a kettőt. A zenekarból a srácok is néha elutaznak Debrecenbe, és megnéznek előadásokban, ami nagyon jólesik tőlük.

- A hivatásod a hobbid is egyben?

- Úgy érzem, hogy igen. A színházat, a színészetet nem tudnám elengedni, de a zenélést sem. Ezekben tudok kiteljesedni.

- Kinek ajánlanád ezt a pályát, melyek azok a képességek, amelyek elengedhetetlenek hozzá?

- Olyan embernek, aki nagyon nyitott saját maga felé, aki nem fél attól, hogy turkálnia kell magában. Ahhoz, hogy tudjunk magunkból dolgozni, sokszor nagyon mélyre kell ásni – az egyetemen feladat is volt, hogy saját történeteket, tapasztalatokat dolgozzunk fel. Ehhez bátorság és nyitottság kell, ahogy ahhoz is, hogy emberek előtt nyilvánuljunk meg, tudva, hogy jobb esetben több százan fognak nézni, hallgatni, figyelni. Azoknak tudom ajánlani, akik éreznek magukban annyi erőt és elhivatottságot, hogy végigcsinálják. Természetesen tehetség is szükséges hozzá, de az csiszolható, fejleszthető.

- A színház és a zene mellett nincs sok szabadidőd. Ami marad, azt mire fordítod szívesen?

- A vasárnapomat általában a zenekarral szoktam tölteni és a barátaimmal, vagy hazautazom a családomhoz a Somogy megyei Ordacsehibe. Ha sok a munka, akkor is igyekszem rájuk időt szakítani. Nagyon szeretek sportolni, konditerembe járok, filmet nézek, zenét hallgatok. Balatoni gyerek vagyok, ezért év közben nagyon hiányzik a Balcsi, de nyaranta szerencsére sikerül több időt otthon töltenem.

- Ha üzenhetnél a tíz-tizenöt évvel fiatalabb önmagadnak, mit mondanál neki? Elégedett vagy-e azzal, ahol most tartasz, illetve milyen terveid vannak a jövőre nézve?

- A fiatalabb énemnek azt mondanám, hogy ne agyaljon annyit, legyen sokkal magabiztosabb és bátrabb. Lazuljon, ne legyen annyira görcsös. Egyelőre merem azt mondani, hogy elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, de lassan szeretnék egy kicsit tovább lépni, új tapasztalatokat szerezni, akár szakmailag, akár az élet más területén. Időszerű lenne például vennem egy kocsit. Érdekel a filmezés és a szinkronizálás is, rengeteg tervem van még a jövőre nézve. Sajnos a jelenlegi koronavírus helyzet nem könnyíti meg az ember dolgát, de reménykedem benne, hogy lassan végre visszatérhet minden a normális kerékvágásba. (Hreskó Anita)

 

Forrás: http://www.diszpolgar.hu

Mától minden számlát lát az adóhivatal

Egy fának csapódva állt meg

DEmedia.hu

Szerző
Hasonló cikkek